|
|
|||||||||||||
... a 2006. július 8.-ai hatvani koncertről. Magánmeghívásokat nemigen szoktunk elfogadni, de ezt elfogadtuk. Legénybúcsú. Mindannyian könnyes szemmel emlékeztünk vissza a sajátunkra, aztán könnyes szemmel képzeltük el, mi lesz a zenekari felszereléssel. De hát ha valakinek ez az utolsó kívánsága, hogy Timur Lenket hallgasson, ezt mi értékeljük, mivel mi ennél sok szebb önajándékot is el tudnánk képzelni, de hát ugye nem mi vagyunk ő, így ha ő feláldozza az utolsó szabad napját, mi is feláldozzuk magunkat, különösen, hogy nem kell túl sokat utazni hozzá. Dolly kocsmája aznap komoly irigység tárgya volt, legalábbis az út túloldalán álló söröző tulaja részéről, aki diszkréten érdeklődött, mi a halál fasza lesz már a Dolly kocsmájában, mert senki nem megy be hozzá, csak kérdeznek, hogy merre van a Dolly kocsmája és elmennek. Szerencsére még nem jutott el arra a szintre, hogy direkt mindenkit elküldjön valahová máshová, vagy frappánsan azt mondja, hogy a feliratok ellenére ez az. Na nézzük, mit lehet ebből kihozni. Nem túl sok reménnyel kezdtünk, megint az a helyzet, gondoltuk, hogy egy ember szeret bennünket, aki meghívott, a többi pedig az ő kedvéért maximum elvisel bennünket. Ilyenkor csendben -mármint relatíve- meghúzzuk magunkat, zenélgetünk, hogy ne nagyon zavarjuk a bennünket csak az ünnepelt kedvéért elviselő többieket. De most az illető sikeresen magával rántotta a társaságot, mire feleszméltünk, már egy csapat közepén találtuk magunkat, akiknek a szeme azt sugározta, hogy "vagy zenéltek, vagy belefőzünk titeket is a pörköltbe". Végül maga az ünnepelt. "Az egész estéről pedig a másnapi sztorizás egyik központi eleme örökre bevésődött elmémbe: Szívesen. |