« vissza

... a 2004. augusztus 27-dikei JUGYU-s gólyatábori koncertről

   Ez a koncert a hagyományőrzésről szólt. Két kivétellel, amiből az egyik tulajdonképpen nem is tartozik ide. A JUGYU-s és a JATÉ-s gólyatábort egymás tőszomszédságában szokták megrendezni, mármint időben. Ezek közül a JATÉ-s rettenetesen szar szokott lenni, a JUGYU-s meg -lehet, hogy sértődés lesz belőle, de tény- kétesélyes, bár a rosszabbik esély is még mindig sokkal jobb, mint a JATÉ-s esetében.

   Idén a JATÉ-sok keményen belehúztak, ez volt az egyik hagyománytörés, az, amelyik tulajdonképp nem tartozik ide. A másik, hogy a JUGYU-sok is belehúztak, a koncert alá nem szerveztek Brazília-Anglia válogatottmeccset, a gólyákat nem bújtatták el franc tudja hová, most voltak sokan, annak ellenére, hogy egy vihar miatt mocsár volt az egész kemping. Vagy talán pont azért, mert nem lehetett bemenni a sátrakba, mindenütt állt a víz.

   És főként ott volt a Béla. Béla -mint megtudtuk- a dídzsé volt, aki az esti bulikat csinálta. Aznap éppen az együttesét szuszakolta be a programba, hogy majd ő csinál hangulatot. Béla egyébként a régi nagy lemezlovasok archetípusa volt, akik már akkor csinálták az ipart, amikor a max. látványtechnika egy fényorgona volt és a "videodiszkó" egy ki tudja honnan zabrált VHS-magnót jelentett, amiben egy hatodszor másolt kazettáról Amanda Lear ment. Vagy C. C. Catch, ezt a szinkronhibák között nemigen lehetett kivenni. Béla a vidéki dídzséipar tisztes jómunkásembere, aki még B. Tóthtal meg Cintulával együtt kezdte, csak velük ellentétben elfelejtette abbahagyni.

   És neki volt igaza. Nem tudjuk, Béla milyen zenéket nyomott lemezről, de élőben egy hamisítatlan lagziegyüttes (Béla, a gitáros és egy szintetizátoros, aki egyben a ritmusszekció is) élén nyomta a nyolc óra munka, nyolc óra pihenést, a petróleumlámpát, meg a mulatós nótákat. Amikkel akkora sikert aratott, amilyenről mi csak hat sör per Kopf után merünk reménykedni egyáltalán. Méghogy trance-house meg techno, meg goa, a faszt. Máté Péter.
   Béla hangulatot csinált, Béla ott tartotta az embereket, és amikor Béla kinézett, hogy még egy ráadásszám ugye belefér, lelkesen bólogattunk, hogy hát persze. Közben magunkra gondoltunk, hányszor történt már meg velünk ilyesmi, mármint hogy mocsár részegen (megjegyeznénk, Béla nem ivott) sem bírtunk lejönni a színpadról, általános csodálatra csak nyomtuk a nyolcadik ráadásszámot (a csodálat annak szólt, hogy egyáltalán állunk a lábunkon) egészen addig, amíg valaki szabályosan el nem hullott.

   Amikor Béla abbagyta, eszelős tempóban szereltünk be, hátha a közönség nem megy el. Közben kicsit reszkettünk, mert tudtuk, hogy Bélát nemhogy überelni lesz nehéz, hanem egyáltalán hozni az ő buliszintjét.
   De nem lett baj, köszönhetően talán annak is, hogy a szervezők előrelátóan már pár napja oltogatták a gólyákat a próbacédénkkel. Az eredmény egy naggyon jaffa kis koncert lett, amit csak tetézett, hogy nem csak tízen örültek nekünk, hanem sokkal többen. A sikert mi sem jelezte jobban, mint hogy utána egy rajongónk önzetlenül megajándékozott bennünket egy fél fűzfával, amit haladéktalanul be is tuszkolt a kocsiba.

   Rendben volt ez a koncert nagyon, de most bajban vagyunk. Régebben arra gondoltunk, hogy volt van ott egy jó hegedűs csaj (konkrétabban hegedűs jó csaj), annak valamelyik együttesét (legalább kettőben játszott) kérjük elő-utó-mindegy zenekarnak, de neki most erős konkurenciája támadt Béla személyében.

Úgy látszik, öregszünk.

« vissza