A fejléc / nemkő

A koncertek:
2017. szeptember 23. szombat - Budapest, Lámpás (VII. Dob u. 15.).


A hírlevél, ha kő, ha nem és emil »   A vendégkönyv »   A TL a Fácsén »

Koncertügyi manager: Görögh Attila goroghatus(kukac)gmail(pont)com, 06 20/258-58-02
Timur Lenk-póló kapható »

« vissza

... a 2014. december 20-i szegedi Live Music Clubos koncertről.

   Ez az a koncert, amiről muszáj legalább egy rövid véleményt írni, nem mintha hosszút lehetne. Kicsit paradox a dolog, mert véleményt általában arról ír az ember, amit hallott, látott, átélt, megtapasztalt, ami benyomást tett rá, és végül a legkritikusabb rész: amire emlékszik, de ami legalább valami lenge emléknyomot hagyott benne.

   Létezik a kollektív emlékezet kifejezés, ezúttal definiáljuk ezt úgy, mint az együttes tagjainak (6 ember) összes emlékének összege egy eseményről. Ha például valamire mindenki teljes mértékben emlékszik, az a 100%. Ha egyvalaki csak félig (mert például félidőben el kellett mennie, mert árva kiscicákat kellett gondoznia egy cicamenhelyen), akkor -mivel egy ember 100/6 = 16,6%-nyit hordoz a kollektív emlékezetből- az esemény a kollektív emlékezetben 100-16,6/2 = 91,6%-ban van meg.
   Ha két ember el sem jött egy eseményre (mert például gyermekmentő szolgálatoknál segédkeznek éjszakánként), akkor a kollektív emlékezet szintje az eseményről 66,6%. Ha senki nem volt ott egy eseményen (mert például mindenki fákat ültetett egy vak gyerekeknek szánt játszótéren), akkor az esemény emlékszintje 0%.

   A kollektív emlékezet szintje természetesen függ az egyéntől is, az egyéni emlékezet a teljes, osztatlan odafigyeléstől (100%) a tökéletes érdeketelenségig és rászarásig (0%) terjed. Természetesen a figyelmet sok külső és belső tényező befolyásolja, például ha valaki divatos napszemüvegben megy le egy pinceklubba, akkor kevesebbet fog látni, vagy ha például nagyon kell szarnia és ez eltereli a figyelmét.

   Mi a faszért ez a kibaszott sok rizsa?- tehetné fel a türelmetlenebb olvasó a kérdést, mert a tapasztaltabb alighanem már meglehetős biztonsággal tudja a választ. A koncertről a együttes kollektív emlékezete olyan 20-25%-os mennyiséget őrzött meg, és volt köztünk színjózan. Nem mondjuk, hogy repatarurgyáni (márhívói) magasságokba emelkedtünk, mert nem volt olyan profi a hangosítás, de Takinak igenis sikerült megközelítenie Paksi Endre teljesítményét, együttesszinten pedig még bőven meg is haladtuk azt.

   Csak remélni tudjuk, hogy a közönség kollektív emlékezetének a mérőszáma sem jobb a miéknél, és nem derül az sem sok év múlva, amikor épp az életműdíjunkat vennénk át, hogy valakinek csak van egy stikában készített felvétele.

UPDATE

   Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy ha ilyen volt "belülről", milyen lehetett kívülről, az elfogulatlan szemlélő szemével? Nos, az élmény hasonlatos ahhoz, mint amikor az ember elmegy valami nagyon idegen helyre, az eszkimókhoz, a pápuákhoz vagy nem is kell, hogy a hely a Földön legyen, mondjuk a TauCetire, mindegy, nagyjából járóképes élet legyen rajta. És amikor ott vagyunk, a bennszülöttek előadnak valamit, amiről fogalmunk nincs, hogy az valójában mi.

    Ráadásul végig nem derül ki, hogy épp mit látunk, termékenységi szertartást, esőhívó üdvözletet, emberáldozatra készülést, kollektív öngyilkosságnak nekifutást, vagy csak egy sima mindennapos esti levezető testmozgást. Annyi látszik csak, hogy a bennszülöttek rettenetesen igyekeznek, izzad a homlokuk (a Tau Ceti-lakóknak kéklik a hátsó csápja), lerí róluk, hogy teljes odaadással csinálják azt a valamit, amit csinálnak, bármi is legyen az.

   Mi pedig csak állunk, bámulunk, figyeljük a lelkesedést, időnként tapsolunk, mert az ekkora mértékű energiafecsérlés mindenképp tiszteletreméltő, még ha értelme vagy haszna nincs is, mintha valaki tankhajóval ugrana el a közeli teszkóba, mire rendesen beröffen a motor, már oda fél hordó olaj, de az látszik, hogy meg van adva a módja rendesen.
   De csak óvatosan tapsolunk, egyrészt mert hátha mégis temetési szertartás, másrészt esetleg biztatásnak veszik és tovább csinálják, rosszabb esetben megismétlik az egészet.

   És amikor végre vége van (vagy legalábbis az immár földön fekvő előadók döntő többsége a a hernyómozgással is felhagyott), lehet megönnyebbülten tapsolni és arrébb sündörögni, hogy hogy jó volt ez, jó volt, de valójában most már valami otthonosra és ismerősre vágynánk, amit értünk is.

« vissza