« vissza

... a 2005. szeptember 10.-ei gútai (Kolárovo) koncertről

   Mivel igazi köcsög kozmopoliták vagyunk, jártunk mi már nem egyszer külföldön, igaz, a dolog értékéből sokat levon, hogy jobbára külön-külön. De azért a Timur Lenk, mint a nemzetközi zene élharcosa fellépett már pár helyen, ezzel többnyire arra késztetve a jelenlevőket, hogy visszadják a magyarigazolványukat, mondván, ahhoz a nemzethez, amelyiknek ilyen együttese van, még identitásszinten nem akarnak tartozni.
   De vannak destruktív elemek, akik nem átallják velünk romboltatni a külhoni gólyák bimbózó lelkét, ezért meghívnak bennünket fél kilencre a határ mellé, hogy akkor majd odamegyünk egy félóra távolságban levő gólyatáborba és zenélünk meg minden és jó lesz mindenkinek. Már most is elsüthetnénk, kinek lett jó és mennyire, de ez maradjon a mi titkunk.

   Az aggasztó előjelek ellenére sikerült a találkozó, a helyszín egy rusztikus vízimalom-maradvány volt, ami kevésbé nedves napokon mint turistalátványosság szolgál, ilyenkor pedig ideális hely katonai kiképzésre. A fogadtatás nagyon vidám volt, kedves komáromi ismerőseink már mocsárrészegen ordítozva csapkodták a hátunkat, ezzel elérve, hogy az a kevés ember, aki esetleg szóba akart állni velünk, inkább menekülőre fogja. A büfé a Velkopopovicski Kozelokkal (egy korsó 130 Ft-nak megfelelő korona) hibátlan volt, a kofola pedig, amit muszáj volt megkóstolni, mint a kommunista kólapótlók szinte egyetlen komoly piaci részesedésű túlélőjét, borzalmas. De hát ugye volt a Kozel, meg ki tudja, mennyiért valami kiszédesz, ami inkább laktatónak tűnt, mint alkoholosnak, de ezt betudhatjuk a kópé külmagyariak tréfájának, mert -mint később kiderült- tudott ütni rendesen.

   A felszerelés rendben volt, kis sátor hangosítóval, komoly színpad monitorokkal, mondjuk a méretek nem álltak arányban a minőséggel, ezt a tíz tájt hangolni kezdő helyi zenekar, a King Size demonstrálta. Gondoltuk, beállnak, aztán mindjárt lejönnek, aztán mi felmegyünk, zenélünk, lejövünk, aztán beállunk. De nem, ők bele is zördítettek, mi pedig egyéb tennivaló híján folytattuk a találgatást, mi a lószar is tulajdonképpen az a feles, amiből már elég sokat sikerült megkóstolni. A Kozelt csak a térkitöltés kedvéért feszegettük, meg hát a borkóstolók is esznek sajtot két kóstolás között.

   Aztán a King Size, amely rendületlenül nyomta az LGT-Beatricse-Dinamit-P.mobil műsort, bejelentette, hogy szünet, majd eltűnt egy félórácskára. Mi kicsit aggódva néztünk össze -már aki bírt egyáltalán nézni bármerre- hogy itt baj lesz. Végül úgy éjfél körül bírtunk színpadot foglalni. De akkor már minek.

   A gólyák -akik az előző együttes koncertjének csúcspontján sem lehettek negyvennél többen- valahová eltűntek. Ez a jelek szerint nem valami határon belüli specialitás. De meg kell valljuk, tulajdonképpen nekik volt igazuk. És most először a koncertvélemények sorában név szerint említenénk Bárkit, aki a dobos, és aki a jelek szerint most jutott el a friss Timur Lenk-tagok előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkező revelációjáig, hogy nem kell minden koncerten száz százalékos teljesítményt nyújtani, sőt. Legalább egyszer le kell teljesen aljasodni, mert különben ki lesz rúgva.
   A közel száz százalékos teljesítményt Bárki most ennek a követelménynek a teljesítésében nyújtotta. Csak azért nem volt maximális az értékelés, mert a koncert végéig rajta tudott maradni a széken. De mi látjuk rajta a fejlődést és bízunk benne, hogy lesz olyan eset, amikor nem hibázik.

   Nem volt annyira borzalmas egyébként, mint a Fészek-klubos, mert amióta Fisher is dobolt, azóta dobos nem tud a Timur Lenknek meglepetést okozni, csak kicsit kényelmetlen. De mivel közönség sem nagyon volt, ezért nem volt szégyenérzetünk, ugyanúgy, ahogy kedves komáromi ismerőseink közül többeknek sem, akik egy szál faszban tombolták végig a koncertet. Lehet, hogy ezzel üldözték el végleg a gólyákat, nem tudni, minenesetre annak a kitartó négy embernek köszönjük a rajongást, ezért érdemes élni.

   Nem tudjuk, jövőre veletek ugyanitt-e.

« vissza