« vissza

... a 2004. novemberi Ybl-gólyabálos koncertről

   Dögvész. Így utólag mondhatjuk, hogy a Timur Lenk ez évi koncertsorozatának méltó lezárása volt ez az esemény, tekintve, hogy kilépett a szaxofonos, a dobos, jól összevesztünk az elkészült felvételeken, aki eddig tamburázott, az most szélhárfázni fog, a szélhárfás pedig víziorgonálni, sorozatos családi események (gyerek itt is, ott is, amott is, a mi házunk előtt is), szóval áll a balhé és áll a (gólya)bál, vidám ének hangja száll.

   Pedig volt vízió és misszió rendesen, majd jönnek az emberek hosszú, tömött sorokban, berúgnak, mint a sakál, mi pedig közben az életre oktatjuk a leendő építészeket. Meg micsoda megtiszteltetés, tényleg, a felnövekvő nemzedéket elindítani a felsőoktatás rögös útjain, meg ilyen hülyeségek.
   Erre gondoltunk, mielőtt megérkeztünk a középiskolai technikateremre emlékeztető előadóba, aminek a hátsó falán exkavátorok, fekáliacsövek (csatlakozások és metszetek), betonelemek terpeszkedtek hol élőben, hol képen. Mi voltunk az egyik sarokban, a büfé a másikban. Nagyjából ez volt a helyzet még pár teremben, karaoke-büfé, jazzcafé-büfé, büfé-büfé felállásban (a miénk a rock-büfé volt), szóval kínálat még csak lett volna, de kereslet sehogyan sem.

   Éppen ezért nem aggódtunk, amikor az erősítőember, akinél a mikrofonok voltak, elment valahová, hogy mindjárt jön, aztán másfél órán keresztül nem került elő. Közben megfigyeltük, hogy emberrablók dolgoznak az épületben, ugyanis a bejáratnál sorban álltak a népek, jöttek befelé sokan, bent pedig valahogy mégis csak alig lézengtek. Illetve a folyosón kicsit sűrűbben álltak a népek, de ez alapvetően nem magyarázta a létszámeltérést.

   Végül csak megjött a mikrofonos ember, aztán csak elkezdtük, mert rájöttünk, hogy várhatunk ítéletnapig, akkor sem lesznek tíznél többen. Hát akkor legalább keltsünk figyelmet. "Köszöntünk mindenkit, a leendő Ybl Miklósokat, Makovecz Imréket és Siklós Máriákat." Semmi. Később baszogattuk a társaságot a megfagyott muzsikussággal (nem építészeknek: az építészet a megfagyott zene. Tehát az építész...), semmi. Gondolkoztunk, hogy nekiálljunk-e direktben anyázni, fejenállni, poroltót kifújni, ilyesmi, de rájöttünk hogy teljesen fölösleges. Itt csak akkor kelthetnénk feltünést, ha leöntenénk magunkat benzinnel és felgyújtanánk, de az meg fáj.

   Ettől kezdve munka volt. Mégpedig kemény. Időnként jött pár ember, kicsit hallgatóztak, aztán kimentek. Ez még megimétlődött párszor. Egyedül a büfések várták ki a koncert végét, de ez nem érdem, nekik muszáj volt. Nyomasztó volt az egész, na. Öltönyös meg kisestélyis figurák között cipeltük ki a szerkót, egyedül az ajtónállók ismertek meg minket, persze lehet, hogy csak a hangszerek miatt. Kint megbeszéltük, hogy erről a koncertről nem beszélünk senkinek, mert elég csúfos volt. És könnyű dolgunk lesz, mert még a nagy Sherlock sem tudna egyetlen tanút találni.

   Értitek, senkinek egy szót se.

« vissza