« vissza

... a 2004. augusztus 4-dikei szigetes koncertről

   Attól függ, honnan nézzük. Jó szar volt, de ez tulajdonképpen nem jött le, illetve ha le is jött, nem számított. A jó szar alatt az effektív zenét értjük persze. Ha valaki az összekötőszövegeket kihagyva, fején zsákkal hallgatja végig a koncertet, valószínűleg rosszul lesz, viszont ilyet nem láttunk egyet sem. Bátran kijelentjük tehát: ez egy jó koncert volt.

   Bár nem annak indult. Az elvi alapvetés már régen megvolt, miszerint most már nem könyörgünk a közönség, a média satöbbi kegyeiért, szimplán instant klasszikusokká válunk, annak a faszom Bartóknak sem kell már egy szalmaszálat sem keresztbe tennie, mégis még Amerikában is ismerik. És még most is ad ki néha egy-egy stúdiólemezt. Vagy azt a Kodályt vagy kit is, tudjátok, a módszereset vagy ószerest, aki mindig ment ki Erdélybe oszt aknakeresővel kutatgatott ott mindenfelé aztán itthon ki s adta a "Boom Yo, BlueBeard" albumát, ami akkora siker lett, hogy azóta csak mutogat. Meg az a süket Beethoven, az is mekkora nagyarc már. Mi meg még csak süketek sem vagyunk, nehogymá.

   Hogy a kinézéssel segítsünk a dolgon, a rokokót céloztuk meg, mert ha öltöny-nyakkendőben jelenünk meg, még valaki Kurtág Györgynek néz bennünket, aztán küzdhetünk, mint disznó a jégen. Mondjuk a küzdés így is megvolt, a cipők a maguk ötcentis sarkaival nem segítették elő az önfeledt színpadi mozgást. Szépen kitaláltuk a stílusos összekötő szövegeket is, amikről Taki csinált egy pár szavas emlékeztetőt, mondván, ezt otthon kidolgozza, vagy nem is, mert nincs rá szükség. Visszapergetve az előző két szigetes koncert emlékeit mi ebben nem voltunk biztosak, de hát ő a diktátor.

   Szeretett diktátorunk hozta magát, azaz amit elmondott, csak nyomokban emlékeztetett arra, amit kitaláltunk, bár bizonyos elemek határozottan felismerhetőek voltak. Szerencsére ugye írásos nyoma nemigen maradt a megbeszélésnek, így nem is szivároghatott ki semmi, következésképp bátran kijelenthetjük: Taki összekötő szövegei pontosan olyanok voltak, amilyeneket ő akart. Precízek, feszesek és főleg poénosak.

   Ezt mind kitaláltuk, aztán majdnem sikerült kicsúsznunk a jelmezkölcsönző nyitvatartási idejéből. Ezért a ruhapróbára egyáltalán nem is maradt idő, így a helyszínen derült ki, hogy a zenekar oszloposabb tagjaira egyszerűen nem megy fel a szűk térdnadrág. Mindegy, Eván kinyermás bevezetője után belecsaptunk a lecsóba, ami öt folytatásra elég ómennel úgy kezdődött, hogy Fisher gitárja kibaszott hamis volt. Ráadásul az ő erősítője volt olyan hangosra állítva, hogy majdnem lefújta a színpadról. De bátran kijelenthetjük: ezt ő így tervezte.

   Végigtoltuk a koncertet, olyasmi volt, mint a Lehocki-rajzok a Népszabadságban: három hétig ugyanaz van, csak a szöveg más. Ezért jó, hogy ritkán próbálunk, nem unjuk meg a saját számainkat. Tán a Kultúrrap volt az, ami leginkább bejött a népnek, hiába, ez egy relatíve új szám, alig egy éve nyomjuk. Viszont a közönség az nagyon jó volt. Egyre több lett belőle ugyanis, ezt pedig mi szeretjük, még ha időnként esetleg mást is mondunk. Sőt, a közönségnek tetszett, amit csináltunk, amit mi szintén nagyon szeretünk, bár ezt igyekszünk rezzenéstelen arccal palástolni, mint Humphrey Bogart a Casablancában. Mert akkor ugyanazt a rezzenéstelen arcot elő lehet venni akkor is, ha utálnak bennünket. És bátran kijelenteni, hogy mi ezt szeretjük, á la korai Iggy Pop.

   Ami végképp váratlan volt, hogy jópár -nekünk legalábbis- ismeretlen arcon látszott, hogy ismerik a szövegeket. Hö. Maradjunk annyiban, ismét sikerült a varázslat: a zenei hiányosságokat faszán elfedte a hülyeség. És bátran kijelenthetjük, hogy jövőre nagyszínpad!

« vissza