« vissza

... a 2001. december 15-i Sohós koncertről

   Ez a koncert a kecskékről szólt. Persze nem kizárólag, de legalább folyamatosan és spontán.
   A magasabb művészet felkent papjaiként a megfelelő előadás érdekében közvetlenül a koncert előtt próbáltunk egyet. Elvesztegetett idő volt, ha azt a kis szösszenetet nem számítjuk, amit végül is a "The Model" (Das Model) rettenetes átfaragásával gyártottunk le. Mintha egy nyugdíjasklub tagjai gyűltek volna össze egy kis nosztalgiázásra és a régi sérelmek újbóli egymás szemére hányására. Megérte, na. Végül is jól szórakoztunk, de jobb lett volna egy kocsmában az asztalnál ülve.
   A volt Publo (ez azonos a volt Tűzvarázzsal), amit most Sohónak hívnak, alig változott előző koncertünk óta, kivéve, hogy a vaslépcsőt kicserélték betonra. Érdekes ez a dolog, ahol mi fellépünk, rövidesen tulajdonosváltás következik be. Vagy névváltás. De legalább hipóval fertőtlenítés és újrafestés. A legőszintébb a Vasdisznó volt anno, délelőtt még úgy volt, hogy fellépünk, estére meg bezárt két évre.

   A Sohóban alig lézengtek, őszintén szólva nem is vártunk mást, szombaton -ami ráadásul a vizsgaidőszak első napja- Szegeden eleve reménytelen dolog koncertezni, az egyemisták a diplomata miatt tanulnak mint állat, esetleg hazamennek a fenébe, a normális városi fiatal pedig inkább teknódizsiben múlatja az idejét. A Carpetbaggeresek kicsit le voltak sújtva. Ez bennünket nem zavart, a hangosítás jól nézett ki, jól is szólt, hangulatunk az óriási, mint az ef Zámbónak a lemezen. Ráadásul a színpad egyik oldala erősen gyengélkedett, ezért mindenki a másik oldalon tömörült, szakadjon be derékig az, aki akar. Hát itt nem lesz mozgásművészet, az fix, állni is csak óvatosan mertünk. Kivártuk, amíg a közönség annyian lett, mint mi, aztán hadd szóljon a teljesen indiszponált rakendroll.

   Ismét kisebbségi zenekar voltunk, baszkok ugye, ha valaki nem tudná. Viszont Fisher kijelentette, hogy ő nem, ő afgán, ezzel a kisebbségen belüli még kisebb kisebbséget óhajtaná képviselni, egyúttal ő szeretne a méltatlanul elnyomott sajtójú afgán hegyi kecskék szószólója is lenni ezen az estén. Miután az első szám után rájöttünk, hogy 1.) itt ma este nekünk semmi sem fog sikerülni, 2.) ez nem is érdekes, mivel alig vannak jelen, elővettük régi, ráérős, tökölős, versmondós önmagunk. Jóleső dolog volt visszavenni az Amerikából importált pörgős, manágerdiktálta tempóból. Ráadásul Taki valamiért nagyon nem volt ott a szeren, a számok közti összekötő szövegeknek már régen nem volt ennyire se füle, se farka. Helyette Fisher volt roppant elfoglalva a kecskékkel, amikkel állandóan előhozakodott, a téma természetesen a hegyi és nem hegyi emberek, valamint a hegyi, illetve síkvidéki kecskék bensőséges kapcsolata volt. Kár, hogy nem tudnak főzni, ugye.
   Így telt el egy óra, a végén még elnyomtuk a Tannenbaumot, mert karácsony, meg mikulás, meg mi a kecskebaszó büdöslófasz még, hát hadd legyünk az alkalomhoz illők.

   Szóval nem vált túlzottan dicsőségünkre az a koncert, szerencsére szinte csak megrögzött törzsrajongók voltak jelen, ők pedig láttak/hallottak már ennél sokkal rosszabbat is tőlünk. Azért lehet, hogy áttérünk a zenélésről a lapszabászatra, vízforgatásra, ilyesmire, értünk mi ezekhez is annyit, mint a zenéléshez. Talán lesz akkora sikerünk is, mint ezzel a koncerttel volt.
Mekk.

« vissza